József Attila egyéni hangja, sajátosan egyedi gondolati költészete a Nyugat első nemzedéke nagyjainak (Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály) hatása alatt alakult ki. A finom rezdületek, a sejtelmes hangulatok, a tökéletes vers- és formaművészet költőjeként mutatkozott be, ugyanakkor versvilága kiterjedt kora egész magyar valóságára, különösen a külvárosok népére, a proletariátusra. A szegény emberek életérzésének nagyhatású szószólója lett. Olykor ortodox marxistaként, olykor a marxizmust freudizmussal ötvöző gondolkodóként látta és láttatta a napi politikát, a XX. század elejének nyugati eszmeáramlatait. Világszínvonalú költészetté emelte minden témáját: a gyermek naiv bizalmát, a szerelemre vágyó férfi sóvárgását, az éhes ember társadalom ellen forduló dühét, a kozmosz ürességét érző gondolkodó magányosságát, a lélek és az ösztönvilág zugaiban megbúvó érzéseket. Volt mondandója az aktuálpolitikáról és a filozófiáról, egyformán mestere volt a dalnak, az ódának, az enciklopédikus kompozícióknak és az éterien lebegő, metaforikus áttételezésű etűdöknek éppúgy, mint a szikár társadalomrajznak.