Karinthy felnőtt korára is megőrizte a gyermeki képességet, azt ugyanis, hogy határtalan fantáziája révén képes volt benépesíteni az olykor eseménytelen világot: hallatlanul intenzív élményeket tudott rögzíteni tökéletesen élettelen térben. A Jelbeszéd (ciklusai: Esik a hó; Ballada a néma férfiakról; Találkozás egy fiatalemberrel; Két hajó; Gyilkosok; Harun al Rasid; Hasműtét; Nevető betegek) egyik korai novellája a tenger fenekén játszódik, hősei egy elsüllyedt hajó vízbe fúlt utasai; - a cselekmény nem a múltjuk, nem - az örök jelenük, a tenger mélyén. Egy másik novella - egy lezuhant pilóta vízióit rögzíti, a szétroncsolt agyban lepergő utolsó képeket. Egy harmadik elbeszélésben egy fiatal tudóst a világűrbe repít a hallatlan erejű atomi vonzás, és ő átéli a szédítő repülést, pedig valójában a szívét bénította meg az alattomos rádiumsugár. Valójában? - a Karinthy-novella mindig lebegteti a döntést, hogy melyik az igazi valóság: az-e, amit a külső szemlélő lát, a kézzel fogható, vagy az, amelyet a szubjektum megtapasztal, és amelynek az igazsága nem ellenőrizhető.