Letölthető Könyvek

A kalandos életű, várostromban hősi halált halt nevezetes katonaköltő a kései reneszánsz egyik legjelentősebb alkotója. Verseinek motívumvilágát a katonaélet, a szerelem, a vallásos hit és a természet dicsérete írja körül. Ismerte ugyan a középkor és a humanizmus korának nagy szellemeit és költőit, de legjobb műveiben eredeti hangon szól a lovagkorból örökölt udvari szerelem (Csak búbánat…), a széphistóriák érzelemkörében és nyelvén, miképp meggyőzően dicsőíti a katonaéletet, a végvári vitézek szabad életét, de írt rajongó himnuszokra emlékeztető istenes verseket is (Három himnusz a Szentháromsághoz). Az általa művelt lírai műfajok változatossága és sokasága mellett kialakította a maga egyéni strófaszerkezetét, amelynek sorbeosztása és rímképlete szinte jelképes, mágikus fölépítésű. Műfaji újítását a magyar irodalom történetében a Szép magyar comedia reprezentálja.

Az 1861-ben megjelent Az ember tragédiája a magyar irodalom klasszikus darabja. Nincs még egy ilyen mű, amelyből ilyen világosan kirajzolódna, hogy mi foglalkoztatta a magyar reformkorban induló, a forradalmat és bukását átélő s a század nagy kiábrándulásáig eljutó nemzedék műveltebb elméit. Az eszmék keletkezésének, elavulásának és új eszmék keletkezésének nagy történelmi körképe. A drámaíró, költő Madách közvetetten ismerte Hegel történetfilozófiáját, és jártas volt a kor társadalmi elméleteiben, az utópistákéban is, ismerte materializmus és idealizmus küzdelmét a tudományos életben. Mindezt egységes gondolatmenetté formálja, amelyen belül a korokon átszáguldó cselekmény folyamán felmerül minden probléma, ami a kiábrándulás emberöltőjében foglalkoztatta a művelt elméket. A legfontosabb szereplők, egyénítő vonásaikon kívül, jelképes megtestesítői valamilyen általános emberi magatartás-változatnak és ehhez kapcsolódó filozófiai irányzatnak. A hősök a történelmi szerep és helyzet változásai szerint váltogatják arcukat. A keretszíneket bibliai történet adja, az álomszínek a történelem jelképesen reprezentatív korszakain vezetnek át. A művészien tömörített tablók az egymást követő koreszmék születését és hanyatló szakaszát vagy bukását emelik ki.

Ady Endre a magyar költészet legnagyobb formátumú és máig inspiráló hatású géniusza, egyben a XX. századi irodalmi modernség úttörője és legegyénibb hangú képviselője. A népi-nemzeti versidom korábbi egyeduralmát föloldva a szimbolizmus, a szecesszió irányába tágította a magyar líra eszmekörét, miközben sajátos poétikájával és nyelvhasználatával megteremtette a modern magyar versbeszédet. A századfordulótól haláláig írott verseit sajátos ciklusokba, szerkezeti egységekbe, kötetekbe csoportosította, így rajzolva ki az irodalmi modernség sajátos, csak rá jellemző lírai horizontját, amely a Góg és Magóg fia vagyok én kezdetű programadó versétől a halála előtt írt Üdvözlet a győzőnek című fájdalmas verséig ér. Ady költészetének motívumait a férfi-nő kapcsolat, a humanista gondolat, az istenkeresés, a nemzeti sorskérdések, a forradalom igenléséig eljutó politikum, valamint a modern művész életérzés rajzolják körül. Rövid élete és terjedelmes – más műfajokra is kiterjedő – életműve a magyar irodalom egyik leginkább termékenyítő, inspiráló hatású műve.

Marczali Henrik (1856-1940) történetíró, egyetemi tanár, a MTA levelező tagja volt. Az európai gyakorlatban honos legmodernebb kritikai módszereket a párizsi École des Chartes-ban, a berlini és az angliai egyetemeken sajátította el 1876-1878 között. Nevéhez fűződik a történelmi szemináriumi rendszer kidolgozása a magyar egyetemeken. Marczali még nem az ún. specializálódás képviselője volt, mert átfogó egyetemes történeti összefoglalást is írt, és minden korszakot forrásszinten tanulmányozott. A Szilágyi Sándor által szerkesztett 10 kötetes, „A magyar nemzet története” című millenniumi magyar történeti összefoglalásban, ő írta a „Magyarország az Árpádok korában. 1038-1301”, és a „III. Károlytól a bécsi congresszusig. 1711-1815” című köteteket. Fejérpataky László mellett ő is a kritikai forráskutatás terén ért el jelentős eredményeket, melynek egyik produktuma „A magyar történet kútfői az Árpádok korában”. A kötet, ami viszonylag korai műve Marczalinak, két részben mutatja be a forrásokat, a hazai írókat műfajok (legendák, krónikák, évkönyvek) szerint csoportosítva, a külföldieket nemzetiségük alapján tárgyalja.

Malonyay Dezső nem a magyar népművészeti kutatásnak, hanem a gyűjtés megszervezésének volt kiválóan képzett szakértője. Ennek a szervezőmunkának köszönhető a forrásértéket tekintve azóta is felülmúlhatatlan A magyar nép művészete című munka, amely híven tükrözi a magyar népi díszítőművészet valaha volt mesés gazdagságát. Malonyai mintegy huszonöt művészből álló munkacsoportjával tervszerűen járta be a korabeli Magyarország népművészetileg jelentősnek tartott tájait. Mint előszavában írja, „Sorra vesszük hazánk magyarlakta részeit, annál tüzesebben, mennél exponáltabb az illető vidék, s röviden ismertetve, jellemezve az ott lakó népet: leírjuk és képekben megmutatjuk templomát, temetőjét, házát, otthonát, kertjét, őt magát, ruhaviseletét, házi- és munkaeszközeit, megkeresve mindezeken azt, amivel ösztönszerűleg is szépérzékét elégíti ki…” Kalotaszeggel kezdték, Székelyfölddel folytatták, majd a Dunántúl és az északi magyarok, a palócok következtek. Az Alföld és Északkelet-Magyarország kimaradt, ehhez mind Malonyay halála mind az I. világháború kimenetele szomorú okot szolgáltatott.