Letölthető Könyvek

József Attila egyéni hangja, sajátosan egyedi gondolati költészete a Nyugat első nemzedéke nagyjainak (Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály) hatása alatt alakult ki. A finom rezdületek, a sejtelmes hangulatok, a tökéletes vers- és formaművészet költőjeként mutatkozott be, ugyanakkor versvilága kiterjedt kora egész magyar valóságára, különösen a külvárosok népére, a proletariátusra. A szegény emberek életérzésének nagyhatású szószólója lett. Olykor ortodox marxistaként, olykor a marxizmust freudizmussal ötvöző gondolkodóként látta és láttatta a napi politikát, a XX. század elejének nyugati eszmeáramlatait. Világszínvonalú költészetté emelte minden témáját: a gyermek naiv bizalmát, a szerelemre vágyó férfi sóvárgását, az éhes ember társadalom ellen forduló dühét, a kozmosz ürességét érző gondolkodó magányosságát, a lélek és az ösztönvilág zugaiban megbúvó érzéseket. Volt mondandója az aktuálpolitikáról és a filozófiáról, egyformán mestere volt a dalnak, az ódának, az enciklopédikus kompozícióknak és az éterien lebegő, metaforikus áttételezésű etűdöknek éppúgy, mint a szikár társadalomrajznak.

A XX. század eleje irodalmi modernségének egyike volt, aki megpecsételt életsorsával a magyar líra egyik legkarakteresebb alakja. A Nyugat első nemzedékének volt tagja, de szinte minden vonatkozásban különbözik a nagy nemzedék klasszikusaitól. Lírájának sajátos helyét a népi hangvétel, a forradalom igenléséig eljutó közösségi tematika jelöli ki. Sokan voltak rá hatással – Ady Endrétől Kiss Józsefig –, ugyanakkor csaknem mindenben különbözött tőlük. Például szerelemi költészete nem ismeri a beteljesedést, csak a sóvárgást. Rokonszenvezett a munkásság törekvéseivel is. József Attila és Kassák Lajos előtt ő emelte be a magyar lírába a városi és a falusi dolgozó embert (pl. a „tápai versek” ciklusa). Ihletője volt a dél-alföldi, Szeged környéki táj, a Tisza. Istenes versei is szokatlanok, Krisztusban az isteni magasságra nőtt embert látta, miközben a versek a közvetlenebb társadalmi mondandó kifejezését is szolgálták. Verselése laza, ugyanakkor erős zeneiségű, jambikus lejtése bánatot, elégikus érzelmeket fejez ki, miközben szóképei erőteljesek, expresszívek és igen hatásosak, fölidéző erejűek.

A latin nyelvű humanista irodalom legnagyobb magyarországi alkotója. Itáliai tanulmányai idején ismerkedett meg a klasszikus műveltséggel és a humanizmus eszméivel, egész munkássága e kettős hatáson alapul. Pályáját – afféle diákverselőként – epigrammákkal, dicsőítő és gúnyversekkel, epitáfiumokkal, alkalmi darabokkal kezdte. Honi munkásságának nyitánya a Búcsú Váradtól a magyar táj egyik első ábrázolása. Írt verset Mátyás király szolgálatában, a török elleni harcokról, a testi és lelki szenvedésről, humanista példák nyomán összegyűjtötte levelezését. Társtalannak érezte magát, ezt a szellemi magányosságot ábrázolta a túl korán virágzó mandulafáról szóló jelképi erejű versében. Kortársai és az utókor epigrammáit tartotta nagyra, ugyanakkor ő maga nagyepikai műfajjal szerette volna a nevét halhatatlanná tenni (Annales címmel Hunyadi Jánosról tervezett egy terjedelmes művet). Ő volt az első klasszikus alapokon humanista lírát művelő, latin nyelven alkotó magyar költő, a magyar humanizmus az ő életművére alapozódik.

A magyar irodalom klasszikusaink sorában Kemény Zsigmond az egyik legproblematikusabb alak. Szemléletében és életművében a maradi, visszahúzó eszmék és az előremutató, haladó vonások keverednek. Lényegében beletartozik abba a pesszimista világáradatba, amely 1849-ban, a forradalmak bukása utáni időszak általános kiábrándultságát jellemezte. Ez a pesszimista realizmus ihleti és jellemzi Kemény Zsigmond munkáit, így az 1852-ben született a Férj és nő című regényét, amelyben a romantikus hagyományt már a realizmus irányába fejlesztette. A regény főszereplői a Norbert család tagjai, akiknek életképszerű ábrázolása újszerű a magyar irodalomban. Az ő sorsukon keresztül a nemesi család és a polgári hősök szembesítése során kerül markáns ellentétbe a felfokozott énkultusz és a meghitt, ámde igencsak kisszerű biedermeier bensőség. A férj és a nő „ütköztetése” a köznapi győzelmét jelenti a rendkívüli felett.

Mikó Imre (1805-1876), erdélyi történész, államférfi, Egyed Ákos szavaival „Erdély Széchenyije” volt. Az erdélyi történetírás egyik meghatározó alakja, történeti és irodalomtörténeti tanulmányokat írt, és tudományszervezőként tevékenykedett, többek között ő szervezte meg az Erdélyi Gazdasági Egyesületet (1854), és az Erdélyi Múzeum Egyesületet (1859), és anyagilag is támogatta az erdélyi református kollégiumokat. Az Erdélyi Történelmi Adatok első három kötetét ő szerkesztette, a negyedik kötet már Szabó Károly szerkesztésében jelent meg az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadványaként. Szabó Károly (1824-1890) történész és műfordító, és az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárnoka volt. Fő műve, a Régi Magyar Könyvtár összeállítása mellett, ő folytatta Mikó Imre forráskiadását. Az Erdélyi Történelmi Adatokat azzal a céllal indította el Mikó, hogy a kiadatlan, Erdély történelmére vonatkozó forrásokat (krónikákat, naplókat, törvénycikkeket, okiratokat, jelentéseket, levelezéseket, athnámékat) összegyűjtse, és évente egy-két kötetben publikálja. A forrásokat eredetiből, vagy hiteles másolatokból, vagy több egykorú példány kritikai összevetése alapján kívánta közzétenni. Ezek reménye szerint alapjául szolgálhatnak egy majdani, Erdély történetét tárgyaló monográfiának, melyet, ahogy bevezetőjében nyomatékosan hangsúlyozta, egy erdélyi történésznek kell megírnia.